Gyerekkoromban – igen, én ilyen gyerek voltam 🙂 – rendszeresen beugrottam annak, hogy a vásárok mézeskalács szívei ehetőek. Na, jó egy idő után persze “vágtam”, hogy bármilyen díszes is, nem kulináris élvezetek miatt készítik, ahogyan az illatos radír sem gourmandoknak való (erre a tényre ált. isk.második tájékán jöttem rá, az említett irodaszer enyhe túladagolása következtében).
Nagyanyám aztán a konyhában csiszolt ki végül mézeskalácsból, hogy vannak a puha, kevésbé díszes, de annál finomabb ehető változatok, és létezik a kemény, amit aztán lehet írókázni, ékesíteni minden cifrasággal.
A karácsonyi ebédhez már végképp nem tudok receptekkel hozzájárulni, főként ilyen hosszas bevezető után, úgyhogy inkább a díszes verzió gyönyörűségeivel kápráztatnálak el benneteket.
Lakjon jól a szemetek ennyi gyönyörűséggel!
Ha elnyerték tetszésedet, oszd meg másokkal is! 🙂
